Kalkutta

Hát kérem, Kalkutta. A neten kutakodva, tudva, hogy csak 2 napunk lesz ott, 5-6 érdekes látnivalót terveztem be, de arra, hogy a 2 nap kevés lesz ehhez, álmomban sem gondoltam volna.

Mivel a költözés már elvette a délelőttünket, és megtapasztaltuk az itteni szörnyű körülményeket a közlekedés terén, így utólag már tiszta csoda, hogy 4 helyet meg tudtunk nézni.

A közlekedés itt volt a legreménytelenebb. A szállodától 24 km-re lévő helyet kb. 2 – 2,5 óra alatt tudtuk megtenni, a forgalom hatalmas, dudálás, tülekedés, 2 sávos útból 5 sáv kialakítása megfelelő pofátlan közlekedéssel. A buszok és a taxik a legerőszakosabbak, de a tuk-tuk-os sem marad ki a versenyből. Minden autó körben összetörve. A buszok szétesve, szétrohadva, lámpa nélkül, időnként ajtó-ablak nélkül a középső sávban haladnak. Egyszer csak megállnak valahol, ott pár utas kiugrál, átrohan az úton a többi versenyző közt, a járdáról pedig utazni vágyók rohamozzák meg a járművet, felpattannak és indulnak úti céljuk felé. Tiszta túlélő túra az egész. Aki nem szalad elég gyorsan annak befellegzett 🙂

Az utcán végig a járdákon, kerítés tövében élő (szó szerint ott élő) emberek százai, kóbor kutyák és tehenek mindenütt. A családok ezrei utcán élnek, pár takaró, a gyerekek koszosak, soványak, a járda szélén ég a tűz, anyuka főz valamit….. egyszerűen felfoghatatlan Európai ember számára. 

A másik legszörnyűbb élményemet (Varanasi csónakázás után) itt éltem át. Egy utcán gyalogolva, kéregetők hadába botlottunk. Egy fiatal anyuka a gyermekével a karján hosszú időn keresztül jön mellettem, rángatja a ruhám, bökdös és mutatja hogy vegyek tejet a gyereknek mert üres a cumisüveg…  itt már majdnem sírok 🙁  Mindenkin nem tudunk segíteni, nem is gondolom, hogy ez a mi feladatunk, de mennyit lehet ebből elviselni….

A legfőbb attrakció a Victoria Memorial . Gyönyörű szép, tiszta, karbantartott, parkosított márvány épület, melyet Viktória Királynő emlékére építettek, halála után.

A következő néznivaló közel, innen a második sarok a St. Paul Katedrális. Miután ezeket végigsétáltuk, megcsodáltuk, kinéztük a következő célpontot. Utcán érdeklődésünkre kiderült, hogy a Birla Mandir 3-4 km-re van, tehát taxit kell fogni. Leintünk egy taxit, mutatjuk a papírunkat a névvel, térképpel, taxis rázza a fejét, elmegy.

Következő taxis rázza a fejét…. el. Mi lehet a baj? Taxival túl közel van? Á dehogy!  Nem tudnak olvasni angol szöveget, meg térképet sem, mint a későbbiekben kiderül számunkra. Ezt a helyet feladjuk, az idő fogy, hamarosan besötétedik inkább elmagyarázzuk egy újabb taxisnak, hogy szeretnénk eljutni a Belur Math nevű helyre. Vannak még csodák! Megérti és indulunk. Úttalan utakon kacskaringózva büdös halszagú utcákon 2 óra leforgása alatt eljutunk a templomokhoz tök sötétben. Azért bemegyünk! Szépen kivilágított templomok a Hooghly folyó partján elterülő 40 hektáros területen. Esélyünk sincs, hogy bejárjuk,  a legtöbb helyre már be sem engednek, a többinél pedig ránk szólnak, hogy NO FOTO! Ez is megvolt, irány a szálloda.

Újabb taxis, újabb mutogatás, magyarázás, fogalma sincs róla hol a szálloda, minden sarkon megállunk érdeklődni, mikor előveszem a telefont (Persze Péterét, mert nekem már régóta nincs). Még szerencse, hogy induláskor az IGO-ba rögzítettem a helyet, és megpróbáljuk a szállodához terelni a sem angolul nem beszélő, se navigációt soha életében nem látott emberünket. Itt kezdődtek az újabb kalandok, az eddig hasító, előző, befurakodó stílusú sofőr a gépezet láttán nagyon elbizonytalanodik, minden utcasarkon be akar fordulni balra, mert a kütyü ezt mutatja, mi meg csak mondjuk, hogy no no no, majd később.  Annyira nézi a navigációt Zsolti kezében, hogy elfelejt vezetni, alig vánszorgunk, mindenki megelőz, de egyszer csak mégis a szálloda előtt kötünk ki.

Ezt a napot is túléltük 🙂

Az előző nap viszontagságait látva, itt már nem mertünk nagyot álmodni. Este 17.00-kor indul a repülő, tehát csak a délelőttünk van. Egy helyet kinéztünk, nincs túl messze, talán belefér. A hely neve: Dakshinesware Temple.  Taxi, szokásos őrületben autózás 2 órát. Megérkeztünk, benézünk, a sor végét sem látjuk, annyian állnak sorba, minimum 2 óra a bejutás úgy tűnik.  A rengeteg ember között szerintem rajtunk kívül fehér ember nem volt. Az első kapun átjutunk egy sima táskavizittel. (Ja még nem is dicsekedtem: annyiszor motoztak meg Indiában, hogy szobrot tudnának rólam készíteni 🙂 Bárhova szeretnél bejutni, táska megnéz, vagy táska lead megőrzőbe, és motozás,  kapun keresztül haladás, ha csipog nagy baj van, akkor nagyon bizalmatlanul néznek rád, és nem jutsz be).

A kerítés mentén koldusok, kéregetők sora mellett haladunk el. A folyóparton álló szépséges templomot csak kívülről nézzük meg, mert bejutni lehetetlen.

Hazafelé taxi, ez egy jó állapotú taxi, még navigáció is van benne, ennek nagyon örülünk, addig amíg nem kezdődik a tegnapi…. minden utcasarkon megállunk érdeklődni. Ott a navi !!! soha életében nem kapcsolta be és nem is tudja hogy működik 🙂 A tegnapi eset dettó, telefon elő, irányítás indul! Hurrá megint megvan a szálloda!

Ezzel vége is Kalkuttának, amit egyikünk sem sajnál. Itt szembesültünk a legnagyobb szegénységgel, kosszal, közlekedési káosszal. Ez a másik hely, ahová egyáltalán nem vágyok vissza.

Délután időben indulunk a reptérre, és repülés (végre nem vonatozás 🙂 ) Mumbaiba. Még itt is meg tudtak lepni bennünket. A szokásos reptéri átvizsgálás itt szinte megduplázódik ahhoz képest, mint az eddigi reptereken. A nagy csomagok feladása után még legalább 3 ellenőrző ponton haladunk keresztül,  a kézipoggyászra felbiggyesztett cédulára a harmadik pecsét kerül, miszerint minden rendben van vele.  Az egésznek a csúcsa, mikor már átjutottunk az utolsó beszállókártya ellenőrzésen, és haladunk a csőben a gép felé, mit ad Isten? Egyszer csak egy kanyar után egy asztalka, 3 ember, és átvizsgálják a kézipoggyászodat, és…. megmotoznak!!!!!! Mi a bánatot tudtam volna az ajtótól idáig becsempészni az ég szerelmére????

Indulás! Mumbai!